2008. július 15-én a kora délutáni órákban feltévedtem a storyonline oldalára, ahol vezető hírként a néhai Kolonics Györgyről cikkeztek. Először hihetetlenül megdöbbentem, azt gondoltam, hogy valami tréfa. Aztán elolvastam az egész cikket, és immár számomra is világossá vált, hogy az aznap délelőtti edzésen rosszul lett, és valószínűleg hírtelen szívleállás következtében elhunyt Kolonics György.

     Valahogy még ekkor se tudtam elhinni az egészet, így felkeresetem az összes hírportált, és mindenhol hasonló írásokat olvatam. Ekkor jöttem rá, hogy a hír igaz. Velem együtt az egész ország megdöbbent a hír hallatán. Egyszerűen nem lehet elhinni. Imádta mindenki a kétszeres olimpiai kenust, aki két héttel később utazott volna az idei pekingi olimpiai játékokra. Menyasszonyával az októberi esküvőt tervezgették már, és a későbbi gyermekáldást. Ez lett volna Kolo következő álma. Csakhát a sors közbeszólt.

     És ekkor jön az én nagy szívfájdalmam. Továbbra is, egy hét elteltével ettől a hírtől hangos a magyar sajtó. Egészen pontosan nem ettől, de minden szál ide vezethető vissza. Szinte azonnal kezdődött a sárdobálózás. Először az edző emelte fel a szavát a mentősök ellen, mert 37perc múlva értek csak a helyszínre (ilyen esetben, reménytelen, hogy egy illetőt 10perc után újra lehet éleszteni). Ezt a mentősök cáfolják, és úgy 12percre teszik ők ezt az időt. Ezt az edző is belátja, de azt mondta, hogy az már a második hívás után volt. A diszpécser ellen fegyelmi eljárás indult. Kérdem én, akkoris elindítják az eljárást, ha nem egy ismert emberről van szó? Őszintén szólva nemhiszem. A következő vád az volt, hogy mért a város másik végéből küldték a mentőt? A közelben nemrég adtak át egy új mentőállomást, mért nem onnan? Az nem jut eszébe senkinek, hogy lehet za állomáson nem volt szabad kocsi. Persze a Metőszolgálat, és a helyszínre kiérő mentősök se hagyják annyiban ezeket a dolgokat, akiket még azért is kérdőre vonnak, mert nem használtak dephibrillátort. Nem vagyok orvos, sose tanultam annak, de a népszerű Vészhelyzet c. sorozatból tudom, hogy a műszer használata nem minden esetben lehetséges. Ezt talán a mentősök tudják a legjobban, akik még kiképzést is kaptak annak megfelelő, szakszerű használatáról. Szóval az életmentő csapat is felvette a kesztyűt a vádaskodások ellen, és nyilvánosság elé tárták azt a kérdést, hogy mik voltak azok a tapaszok Kolonics György testén? A másik fél természetesen hárít, és közben a jogászok megállapították, hogy ezt nem tehették volna meg a mentősök, orvosi titoktarás megszegése az újabb vád. Egyszóval mindenki hibáztat mindenkit, de közben tudjuk személyesen Kolotól, hogy már ő se bírta úgy az ipart, sokszor rosszul volt, már abba akarta hagyni a sportot, érezte, hogy 36 évesen kezd kiöregedni. Rendszeresen járt orvosi vizsgálatokra, élete utolsó hetében is ott járt, mindent rendben találtak nála. Egyszerűen elfáradt benne, nem bírta tovább a szervezete és feladta. Ez az a szomorú tény, amit nem képes senki se elfogadni. Pedig el kellene. Tudom, nem egyszerű. Főleg a családnak, a menyasszonyának, akinek olimpiai járadékot akarnak juttatni. Természetesen jó magyar szokás szerint ezért máris elkezdtek a másik zsebében, pénztárcájában kutatni, és azt vizsgálják jogos e.

    Annak tudnék most a legjobban örülni, ha mindenki abbahagyná a vádaskodást. Ha a Sors úgy akarta, Kolo akkoris eltávozik közülünk, ha 1 percen belül a mentők a helyszínen vannak, ha nincs az a tapasz a testén, ha használtak volna dephibrillátort. A Sorssal nem lehet felvenni a küzdelmet. Számomra most az lenne legésszerűbb, ha mindenki megpróbálná elfogadni ezt a tényt, ha nem vádaskodnának, csak csöndben Rá emlékeznének. Mert ezek a dolgok nem fogják már visszahozni az élők sorába.

Kedves olvasóim! Várom hozzászólásaitokat a témában, én zárom soraimat, és csöndesen búcsúzom Kolonics Györgytől Kosztolányi szavaival.

"Édes barátaim, olyan ez éppen,
 mint az az ember ottan a mesében.
 Az élet egyszer csak őrája gondolt,
 mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,
 majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
 s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”
 Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
 mint önmagának dermedt-néma szobra.
 Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
 Hol volt, hol nem volt a világon egyszer"